Teljesen megvakultál, te pimasz?!

Napfényem.

A keze magától nyúlt a telefon után.

Fel volt oldva — Maxim sosem tett jelszót, paranoiának tartotta.

Üzenetküldő.

Kontakt: „Natasa (munka)”.

Natasa a munkahelyről.

Ljudmila megnyitotta a beszélgetést.

Az első üzenet augusztusi volt.

Négy hónappal ezelőtti.

„Maximka, köszönöm a tegnapot! Olyan figyelmes vagy.”

„Ugyan, semmiség))”

„Nekem nem semmiség. Rég nevettem ennyit.”

Aztán egyre több lett.

Fotók.

Ő — szőke, beszárított hajjal, piros ruhában, borospohárral.

Közös szelfik — valami kávézóban, mosolyognak.

Dátum: október, amikor Maxim „bent ragadt a munkában”.

A szíve lassan vert, tompán, valahol messze.

„Alig várom a hétvégét. Megyünk a bázisra, ugye?”

„Persze, cicám. Már lefoglaltam.”

Bázis.

Az a novemberi hétvége, amikor azt mondta, Zsenykával horgászni megy.

Ljudmila tovább görgetett.

Az üzenetek csak szaporodtak — százak, ezrek.

Hangüzenetek.

Rányomott egyre, a füléhez emelte a telefont.

Fiatal, csengő női hang:

„Drágám, hiányzol. Mikor találkozunk? És amúgy ígérted, hogy beszélsz vele. A feleségeddel. Azt mondtad, újévre elválsz.”

Újévre.

Elválsz.

A telefon kicsúszott a kezéből, az ölébe esett.

Ljudmila a sötétséget bámulta.

A szoba hirtelen valószerűtlen lett — a bútorok, a falak, még a levegő is mintha sűrű, ragacsos lett volna.

Mennyi?

Négy hónapja vezeti az orránál fogva.

Négy hónapja hazudik, eljár ehhez a… Natasához.

Natasához a munkahelyről, aki „napfényemnek” hívja, és várja a válást.

És mit csinált ő ezalatt?

Mosott.

Főzött.

Ápolta az anyósát, aki már nem ismeri fel.

Tűrte a kiabálást, a követelőzést, a mindent elítélő tekintetet.

Az anyós szobájából köhécselés hallatszott, aztán halk kiáltás:

— Ki van ott?

— Ki járkál?

Ljudmila felállt.

Visszatette Maxim telefonját az asztalra.

A képernyő elsötétült.

Bement az öregasszonyhoz.

Az nyitott szemmel feküdt, a plafont nézte.

— Én vagyok, mama, — mondta Ljudmila halkan.

— Kér valamit?

— Vizet, — suttogta az anyós.

— És hol van Sonya?

Sonyának be kell adnia a gyógyszert.

Sonya — a fiatalabb lánya, aki tizenöt éve halt meg rákban.

— Mindjárt hozok, — Ljudmila megigazította a párnát, vizet töltött a kancsóból.

Segített felülni, a szájához emelte a poharat.

Az öregasszony ivott pár kortyot, visszadőlt.

— Köszönöm, kislány, — motyogta.

— Te jó vagy.

A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.