— Ennyi.
A beszélgetés vége.
Beszéld meg a feltételeket a családoddal.
Három napod van.
Utána beadom az iratokat a bíróságra, és elindítom a hivatalos eljárást.
Ne próbálj nyomást gyakorolni, fenyegetni, vagy anyáddal idejönni.
A következő beszélgetésünk csak az ügyvédem jelenlétében lesz.
Makszim állt, mozdulni sem bírt.
Ezt a nőt nézte, és nem ismerte fel.
Semmi nem maradt benne abból a behódoló, fáradt Annából.
Stratéga állt előtte, hidegvérű és könyörtelen.
Szótlanul kiment a tornácra.
Az ajtó puhán, de határozottan becsukódott mögötte.
A retesz kattanása hangosan szólt, mint egy ítélet.
Lesétált az autóhoz, beült a volán mögé.
Úgy remegett a keze, hogy alig tudta a kulcsot a gyújtásba illeszteni.
A visszapillantó tükörbe nézett.
A saját arca — sápadt, pánikos árnyékkal a szemében — idegennek tűnt.
Előhúzta a zsebéből azt a memóriakártyát.
„1. rész. A jegyzőkönyvhöz.”
Most már értette, mit jelent.
Ez nem csak adathordozó volt.
Ez jelkép volt.
Jelképe annak, hogy a kezében csupán egy parányi rész van az információból.
A fő anyag, az ellene összegyűjtött bizonyítékok teljes ereje pedig itt van, ebben a rönkházban, annak a nőnek a védelme alatt, akit gyengének hitt.
Beindította az autót, és lassan elindult vissza.
Vissza a városba, a lakásába az illegális átalakítással, az anyjához, aki azt hitte, hogy ők támadnak.
Ő pedig nem győzelmet vitt, hanem ultimátumot.
És először hosszú évek óta úgy érezte magát, mint egy legyőzött ember, aki azt sem vette észre, mikor veszítette el a háborút.
A visszaút a városba egyetlen gyötrő folttá mosódott.
Makszim sem a motor zaját, sem a rádióban beszélő bemondó hangját nem hallotta.
A fülében csengett a csend — az a csend, ami Anna házában maradt az ajtó becsukódása után.
Közönyös és végleges csend volt.
Újra és újra lejátszotta a fejében Anna szavait, a nyugodt, könyörtelen hangját, ahogy sorolta a veresége pontjait: hangnapló, átutalások, szakvélemény, bíróság.
Behajtott a panelház udvarába, de nem tudta rászánni magát, hogy kiszálljon.
Fel kellett mennie, és elmondani az anyjának.
Átadni ezt az ultimátumot.
Elképzelni, ahogy az arca, amely mindig olyan biztos volt, eltorzul a dühtől és a tehetetlenségtől.
Ez a gondolat nem kárörömöt váltott ki belőle, hanem állati félelmet.
Jobban félt az anyja reakciójától, mint Anna fenyegetéseitől.
Mert Annával minden világos volt: háború, feltételek, határidők.
Az anyjával viszont kiszámíthatatlan vihar jött.
A telefonja megvibrált a zsebében.
Lídia Petrovna.
A kijelzőt bámulta, míg a hívás meg nem szakadt.
Egy másodperc múlva újra csörgött.
Kitartóan, mint egy riasztás.
Makszim kifújta a levegőt, és felvette.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
