Nyoma sem volt a régi erőnek.
— Makszim, bocsáss meg.
Én… én mindent elrontottam.
Lassan bement a nappaliba, leült a fotelbe, és lehunyta a szemét, mint egy nagyon öreg, nagyon fáradt asszony.
Makszim egyedül maradt az előszobában.
A lábasra nézett a levessel, a bírósági gyakorlatos lapra.
A szomszéd váratlan együttérzése — ami keserűbb volt bármilyen kárörömnél — lefejtette a történtek lényegét.
Ez nem egyenlők háborúja volt.
Ez megtorlás volt.
Megtorlás évek megalázásáért, közönyért, önzésért, vakságért.
Ő, az anyja, Olga — nem egy „fondorlatos intrikus” áldozatai voltak, hanem hóhérok, akik egy csendes embert addig hajszoltak, míg annak nem maradt más választása, mint hideg, számító stratégává válni.
Makszim fogta a lábast, bevitte a konyhába.
Levette a fedőt.
Házi csirkehúsleves és babérlevél illata szállt fel.
Egyszerű, olcsó étel.
Olyan, amit a közös életük elején Annával nagyon szeretett.
Később az ízlése „finomodott”.
Vagy csak nem becsülte többé az egyszerűt.
Kimerte a levest egy tányérba, az asztalra tette.
Egyedül leülni és enni ebben az üres, széteső lakásban elviselhetetlen volt.
Mégis leült.
A kanalat a szájához emelte.
A leves finom volt.
Meleg volt.
Emberi volt.
És ekkor megértette, mit veszített el örökre.
Nem csak a feleségét, nem csak a pénzt vagy a nyugalmat.
Azt a meleget veszítette el, azt a hétköznapi emberséget, amit ő maga taposott el, észre sem véve az értékét.
Olyan veszteség volt ez, amit sem pénz, sem falak, sem bíróságok nem tudtak pótolni.
Kint teljesen besötétedett.
Másnap telefonálnia kellett Annának.
Vagy az ügyvédjének.
El kellett indítania a megalázó, de szükséges kapitulációt.
A jóvátétel folyamatát.
A negyedik nap egy telefonhívással kezdődött.
Makszim, aki ruhában szundított a kanapén, összerezzent, és elejtette az üres poharat, ami a mellkasán állt.
A kijelzőre nézett.
Ismeretlen szám.
Vezetékes.
A szíve kalapálni kezdett.
Megköszörülte a torkát, próbált határozottnak hangzani, és beleszólt.
— Halló?
— Jó reggelt.
Itt a „Jogstandard” ügyvédi iroda.
Marina Szergejevna Kareva ügyvéd asszisztense beszél.
Megbízónk, Anna Morozova megbízásából keresem.
Be tudna jönni ma tizenegy órára a békés egyezség tervezetének előzetes egyeztetésére?
Cím: Szovjetszkaja utca 42., 305-ös iroda.
A lány hangja udvarias volt, személytelen, és nem tűrt ellentmondást.
Nem „szeretné-e”, hanem „be tud-e jönni”.
A protokolláris hangnem végképp szétzúzta Makszim utolsó illúzióit is, hogy bármit meg lehet változtatni vagy ki lehet alkudni.
— Igen…
Igen, be tudok — felelte.
— Kiváló.
Várjuk tizenegykor.
Viszonthallásra.
A vonal megszakadt.
Makszim leengedte a telefont.
Előzetes egyeztetés.
Tervezet.
Békés egyezség.
Minden szó egy-egy szögnek hangzott a házasságuk koporsóján.
És az ő régi élete koporsóján is.
Felállt, bizonytalan léptekkel bement a fürdőbe.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
