„Szereti a régi szerelmes dalokat.”
„Mosolyog, ha fésülöm a haját.”
„Ma nyugtalan volt, de megnyugodott, amikor olvastam neki.”
Oldalról oldalra apró pillanatokat őrzött meg, amikről lemaradtam. A bizonyítékát annak, hogy anyukám még számított valakinek. Hogy még látták, még ismerték.
Az utolsó lapon egyetlen mondat állt.
„Ma a lányáról beszélt, nagyon szerette.”
A mellkasomhoz szorítottam a füzetet, és jobban sírtam, mint a temetésen.
Azóta ez a füzet a legértékesebb emlékem.
Nem azért, mert eltüntette a bűntudatot, hanem mert emlékeztet rá, hogy amikor én nem tudtam ott lenni, anyukám akkor sem maradt igazán egyedül.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
