Nem láttam a szeretetet, amíg a gyász rá nem kényszerített, hogy megértsem

Soha nem beszélt róla.

Abban a pillanatban értettem meg, hogy akit kőszívűnek hittem, valójában csendben fulladozott. Ugyanúgy szeretett, gyászolt és tört össze, csak egy olyan nyelven, amit én nem tanultam meg meghallani.

Aznap éjjel virágot vitt. Leült a víz mellé, és a fiunkhoz beszélt napkeltéig. Aztán sírt, rázta az egész teste, mély, fájdalmas zokogás volt, de soha nem előttem.

„Nem akarta, hogy összetörve lásd” mondta a nő, és közben neki is potyogtak a könnyei. „Azt hitte, az erő az, amivel cipelni tud titeket.”

Még aznap este elmentem a tóhoz. Nem tudtam, mit keresek. Talán csak azt, hogy újra közelebb érezzem magam mindkettőjükhöz. A vízparton, egy fa alatt találtam egy kis fa dobozt. Megviselte az idő, mégis épen maradt.

Levelek voltak benne. Tucatnyi.

Minden egyes levél egy olyan születésnapra szólt, amit a fiunk már nem élhetett meg.