Odasétált a kabátokhoz. Talált is egy vastag, kék parkát — márkásat, tolltöltettel, alig használtat. 25 dollár volt. Nagyon olcsó — egy átlagos vásárlónak. De neki egy vagyon.
Figyeltem. Megérintette az ujját, látszott rajta, mennyire szeretné. Megnézte az árat, és szó nélkül visszatette. Nem panaszkodott, nem húzta a száját. Egyszerűen elindult kifelé.
A szívem összeszorult. Nem nyomhattam az orrába ajándékba — a túlélni próbáló embereknek a sajnálat sértő. Az ajándék gyakran megalázó.
Fogtam hát a kabátot, és elé vágtam a pultnál.
– Hé, fiam — szóltam.
Megmerevedett. – Nem loptam semmit!
– Tudom – morogtam. – Csak gondom van ezzel itt. Hibás darab. A cipzárja elakad. Ilyet nem adhatunk el három dollárnál többért. Van három dollárod?
Zavartan nézett rám. – De huszonöt van ráírva.
– Rosszul van ráírva – Lehúztam az árcímkét. – Én vagyok itt az árukezelő. Szerintem három. Kell, vagy mehet a kukába?
Tétovázott, aztán előszedett három összegyűrt dollárt.
– Kell – mondta halkan.
Ott, a bolt közepén felvette. Felhúzta a cipzárt — ami természetesen tökéletesen működött — és hirtelen magasabbnak tűnt. Nem egy didergő kölyöknek nézett ki többé, hanem valakinek, aki okosan döntött. Valakinek, aki védve van.
– Köszönöm – mondta.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
