Elfáradtam attól, hogy mindenkit fogadni kell.
Már nem akarom.
Érted?
Már nem akarom, hogy minden ünnepen hozzánk jöjjenek, én pedig reggeltől a tűzhely mellett álljak, aztán éjjel kettőig takarítsak.
A férfi hallgatott.
Tánya hallotta, hogy tényleg felébredt — a légzése megváltozott.
— Tánya…
— Nem azt mondom, hogy nem akarom őket látni.
Azt mondom, hogy nem így akarom.
Pontosan nem így — amikor minden rajtam van, amikor a te anyád minden alkalommal talál valamit, amibe beleköthet, és amikor az este végére szolgának érzem magam, nem háziasszonynak.
Sokáig hallgatott.
Aztán azt mondta:
— Rendben.
Értem.
Kitalálunk valamit.
Tánya nem igazán hitte, hogy valóban kitalál majd valamit.
De kitalált.
Igaz, együtt találták ki — egy héttel később, reggeli kávé mellett, amikor Tánya minden különösebb hátsó szándék nélkül azt mondta: „Milyen jó lenne, ha néha ők látnának vendégül minket.”
Vadim letette a bögrét az asztalra, és ravaszul hunyorogva ránézett.
— Csináljuk meg mi magunk.
— Mármint?
— Mármint csak úgy beállítunk hozzájuk.
Figyelmeztetés nélkül.
Na jó, majdnem.
És azt mondjuk, hogy ezúttal náluk ünneplünk.
Tánya csak nézett rá.
— Komolyan mondod?
— Teljesen komolyan — mosolygott.
— Hiszen tudsz embereket meglepni.
Lepd meg őket.
Március nyolcadika naposra sikerült.
Igazi tavasz volt, amely nem figyelmeztette senkit az érkezésére — egyszerűen csak megtörtént.
Tánya felvette a kedvenc zöld kabátját, Vadim pedig vett virágot — nárciszokat, mert Tánya szerette a nárciszokat, nem azért, mert valakinek vinni kellett.
Na jó, majdnem.
A kezükben egy kis csomag volt — egy üveg jó bor és egy doboz csokoládé.
Semmi több.
Kettő előtt valamivel csengettek be.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
