Az asztalon ott volt a kedvenc bögrém — elmosva és üresen.
Mellette hevertek a kulcsok, amiket a szülei nyilván ott dobtak el, mielőtt elmentek.
Odamentem, és átöleltem a férjem vállát.
Az arca a könyökömbe fúródott.
— Elmentek.
— Azt mondták, a lábuk se teszi be ide többé.
— Ez elmúlik, — mondtam halkan.
— Lehiggadnak.
— De most már tudni fogják, hogy ide csak tisztelettel lehet jönni.
Az estét nyugodtan töltöttük.
Nem beszéltük meg a történteket, csak egymás mellett ültünk.
Éreztem, ahogy a feszültség kiszivárog a falakból, és a tér újra az enyém lesz.
Reggel magamtól ébredtem, ébresztő nélkül.
A napfény elárasztotta a szobát.
Kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy kávét, és az ablakpárkányhoz léptem.
A város odalent a maga életét élte: siettek az autók, mentek az emberek, de itt, bent, béke volt.
Belekortyoltam.
A kávé finom volt.
Ránéztem az ezüst macskás kulcstartóra az asztalon.
Most már nem csak egy szuvenír volt, hanem emlékeztető arra, hogy meg tudom védeni a határaimat.
Az élet ment tovább, és már nem volt benne helye azoknak, akik meg akarják tanítani nekem, hogyan éljek a saját otthonomban.
Anton és én megoldjuk.
A lényeg, hogy most már egy oldalon állunk.
VÉGE
