Kosztya ösztönösen hátrált.
„És vidd a seprűdet is!” kiáltotta Okszana, amikor Kosztya lefelé rohant a lépcsőn.
Kosztya nem állt meg.
Az utcán Kosztya leült ugyanarra a padra, ahol egy órával korábban várta őt.
A kezében egy összegyűrt rózsaszárat szorongatott.
„Hogy tehette?..” gondolta.
De az igazság egy volt:
ő maga tette tönkre mindazt, amije volt.
Ő maga sírásig vitte, aztán kétségbeesésig, aztán pedig — egy döntésig, ami jobbá tette az életét.
Eszébe jutott, hogyan nevezte őt:
— tyúknak.
— hisztérikának.
— semmirekellőnek.
— rondának.
— olyan nőnek, akit senki nem fog megkívánni.
És most mellette volt egy férfi, aki úgy nézett rá, ahogy ő soha egyszer sem.
„Kár…” suttogta.
De a bánat túl későn jött.
Okszana az ablaknál állt, és nézte, ahogy elmegy.
Az arcán nem volt sem düh, sem káröröm — csak egy enyhe szomorúság.
„Annyi év hiába,” mondta halkan.
Aztán becsukta az ablakot, és elmosolyodott.
Mert hosszú évek óta először érezte magát szabadnak, kívánatosnak és igazán élőnek.
Vége.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
