Ő a múlt.
Végre normálisan élek.”
„Megváltoztál,” sóhajtott a barátnő.
„Megfiatalodtál, megszépültél…
Mintha végre levegőt vennél.”
„Tudod miért?” mosolygott Okszana.
„Mert otthon már nincs olyan ember, aki minden nap elmondja, mennyire semmirekellő vagyok.”
Kosztya a barátja konyhájában ült, és idegesen áztatta a teafiltert a bögrében.
„Képzeld, valami szemétláda virágot vitt neki!” panaszkodott.
„És felújított.
És randizik!”
„És?” vont vállat a barát.
„Elváltatok.”
„Nem erről van szó!” emelte fel a hangját Kosztya.
„Ő az… na… az exem.
Hogy néz ez ki?”
„Úgy, mint egy önálló nő, aki továbblép.”
„Ő sosem… ő nélkülem…”
Elhallgatott.
A barát halványan elmosolyodott:
„Aha.
Azt hitted, nélküled el fog tűnni?”
Kosztya dühösen az asztalra csapott.
„Kötelessége lett volna egyedül ülni!
Gyereke van, kora… kinek kell ő?!”
„Úgy tűnik, valakinek kell,” vigyorgott a barát.
Kosztya érezte, hogy az egész világa összeomlik.
Eszébe jutott Krisztina — szép volt, de haszontalan.
Pár hónapig jó móka volt vele, de együtt élni?
Még egy tükörtojást sem tudott megsütni.
Okszana viszont mindig megbízható volt.
Otthonos.
Meleg.
Csendes.
És valahol mélyen tudta:
ő volt az egyetlen ember, aki igazán szerette.
Csak akkor ezt nem becsülte meg.
Másnap Kosztya újra eljött az ajtajához — tiszta ingben, zselézett hajjal, és egy dús rózsacsokorral, mintha első randira készülne.
Csengetett.
Okszana egy perc múlva ajtót nyitott — nyugodtan, összeszedetten, magabiztosan.
„Mit akarsz?”
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
