Elfelejtetted?
– Mi köze ennek anyámhoz? Ne merd őt belekeverni!
– Az a köze hozzá, Vitya, hogy amíg te a fővárosban a „nagy ügyeidet” intézted, én itt ültem a lebénult anyáddal.
Pelenkát cseréltem rajta, ha esetleg érdekel.
Vitya az egyszobás-plusz-félszobás hruscsovi lakásuk ajtajában állt, új öltönyben, a lábánál egy bőrönddel.
Marina már rég nem látta ilyen jóképűnek – feszes volt, lebarnult, drága parfüm illata lengte körül.
Nem úgy, mint régen, amikor az üzemből jött haza, csupa gépolaj volt.
Emlékezett rá, hogyan ismerkedtek meg.
Táncok a gyári klubban, ő fiatal lakatos volt, Marina pedig a könyvelésről.
A „Millió vörös rózsa” alatt forgatta, butaságokat suttogott a fülébe.
Aztán szerény esküvő, vagy harminc vendég, olivier saláta és „Szovjetszkoje pezsgő”.
Az anyósa akkor boldogságában sírt, átölelte Marinát: „Köszönöm neked, lányom, hogy megszelídítetted az én Vityenkámat.”
Megszelídítette.
Huszonkét évet éltek együtt.
Felnevelték a lányukat, Lenkát.
Most az orvosi egyetemen tanul, ösztöndíjból és Marina mellékkeresetéből él.
Vitya az elmúlt három évben nem adott pénzt – mindent a „vállalkozásba” fektetett.
Hogy milyen vállalkozásba, Marina máig sem értette.
Hol autószervizt akart nyitni, hol fuvarozással próbálkozott.
Minden csődbe ment.
– Te ezt egyszerűen nem érted – mondta Vitya idegesen, és rágyújtott rögtön az előszobában.
– Szerega felajánlotta, hogy költözzek Moszkvába.
Ott van egy autómosó-hálózata, felvesz üzletvezetőnek.
Kezdetben lakást is bérel nekem.
– Egyedül mész? – Marina megtörölte a kezét a kötényében.
A keze remegett, de a hangja nyugodt maradt.
– Nem egyedül.
– Vitya elkapta a tekintetét.
– Alenával.
Ő… ő megért engem.
Hisz bennem.
Alena.
Marina már körülbelül három hónapja tudott róla.
Látta az üzeneteiket a telefonban, amikor Vitya a zuhany alatt volt.
„Cicám”, „nyuszikám”, „hiányzol”.
Huszonnyolc éves a „cicád”.
Egy autószalon menedzsere, ahol Vitya autót nézett ki magának.
Ráadásul hitelre, amit Marina még mindig a tanári fizetéséből törleszt.
– És Lenka? – kérdezte Marina.
– A lányod.
Egy év múlva diplomázik.
– Felnő, megérti.
Én már nem tudok így élni.
Negyvenöt éves vagyok, Marina.
Még fiatal vagyok, még mindent meg tudok változtatni.
Marina az ablakhoz lépett.
Az udvaron a szomszéd Zinaida teregetett.
Meglátta Marinát az ablakban, és integetett.
Zinaida mindent tudott.
Tudott Alenáról is, és arról is, hogy Vitya az elmúlt fél évben csak aludni járt haza.
Szomszédosan sajnálta, pirogot hozott: „Tarts ki, Marinácska.”
– Emlékszel – mondta halkan Marina –, amikor Lenka öt évesen megbetegedett? Tüdőgyulladás volt, az orvosok csak széttárták a kezüket.
Te akkor ki sem jöttél a munkából, hogy pénzt keress a gyógyszerekre.
Én pedig éjjel-nappal az ágya mellett ültem.
Akkor azt mondtad: „Mi család vagyunk, Marina.
Mindent túlélünk.”
– Az régen volt.
– Csak tizenöt éve.
Vagy amikor anyád sztrókot kapott? Ki rohangált vele kórházról kórházra? Ki nem aludt éjszakánként, kétóránként megfordította, hogy ne legyenek felfekvései? Én, Vitya.
Te meg kifogásokat kerestél – munka, ügyek.
Milyen ügyek? Akkor már a vállalkozásaid után futottál.
Vitya elnyomta a csikket az ablakpárkányon.
Marina összerezzent – új párkány volt, a múlt hónapban tették fel.
Saját pénzéből spórolta össze.
– Te mindig mindent számon tartasz – vágta oda ingerülten.
– Csak a rosszat jegyzed meg.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
