Valami megváltozott.
Nem sokk, valami rosszabb. Felismerés.
A tekintete egy pillanattal túl sokáig időzött a képernyőn. Lassan hátradőlt, a mögötte lévő irodaajtó felé pillantott, majd újra rám nézett. Lehalkította a hangját.
„Ez a nő itt volt.”
A szavak nem értek célt. Lebegtek, elszakadtak a jelentésüktől.
„Nem volt zavart” – folytatta halkan, mintha ez a részlet fontosabb lenne, mint bármelyik másik. „Pontosan tudta, mit akar.”
Olyan részleteket mondott, amelyeket nem is kértem:
a belépés időpontját.
A mosolyát, amikor átadta neki a kulcsokat.
Egy úti célt, amit közömbösen megnevezett, mintha nem lenne nagy ügy.
Minden mondata oda nem illőnek tűnt, mintha olyan emlékeket hallottam volna, amelyek nem ebbe az idővonalba tartoztak volna. Mintha maga a valóság turkált volna át a rossz mappában, és húzott volna elő valamit, aminek el kellett volna temetve maradnia.
Ott álltam, a telefonnal a kezemben, és beteges bizonyossággal jöttem rá, hogy nem tévedés volt.
Üzenet volt.
És bármit is jelentsen…
a bánatom épp most változtatta meg az alakját.
Vitáskodás nélkül távoztam, mert nem volt több mondanivalóm.
Kint a délután kínos normalitásban telt. Az emberek nevettek, a forgalom áramlott, az ég megőrizte nyugodt kékségét.
Ültem az autóban, és a kormánykereket bámultam, rájöttem, hogy a bizonyosság hangtalanul szertefoszlik. Talán a pénztáros tévedett.
Talán a bánat fokozta a félelmemet, teátrálissá változtatta. Vagy talán az igazság egyáltalán nem volt drámai, csak befejezetlen.
A feleségem mindig is hitte, hogy egyes ajtók nem akkor záródnak be, amikor azt hisszük, hogy becsukódnak, hogy az élet visszhangot hagy maga után, amikor nem figyelünk.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
