Ez ő volt!
A feleséged direkt dobta bele!
Gyűlöl engem!
Meg akar szégyeníteni az emberek előtt!
Láttam, hogy a konyhában külön bűvészkedett az én tányérom fölött!
Hajjal akart etetni, vagy még bele is köpött!
Megragadta a tányérját, és erővel ellökte magától.
A sűrű szósz a terítőre fröccsent, zsíros cseppek repültek Szergej ingére és Szvetá ünneplő ruhájára.
— Vigyétek el ezt a sz*rt! — visította, egyre jobban belelovallva magát.
— Ezt én nem eszem meg!
Te egy senkiházi háziasszony vagy!
Szergej, egy slampos és bunkó nőhöz mentél hozzá!
A fülemben zúgni kezdett minden, mintha víz alá kerültem volna.
Láttam a vendégek eltorzult arcát, a zavarodott férjemet, aki szalvétával próbálta letörölni a foltot, és az anyósom diadalittas tekintetét.
Élvezte a pillanatot.
Megint nyert.
Megint megalázott a saját házamban.
A világ egyetlen pontra szűkült: a tányérjára, benne a ragura.
Odamentem hozzá.
Nyugodtan, hirtelen mozdulatok nélkül.
A kezembe vettem a tányért.
Nehéz volt, kerámia, meleg.
— Nem eszi meg? — kérdeztem halkan.
— Nem! — üvöltötte, magasra emelve az állát.
— Ezek moslékok a disznóknak!
— Edd meg te magad!
Teljes erőből, szívből, egyetlen mozdulattal az arcába csaptam a tányér tartalmát.
Megállt az idő.
A húsdarabok lassan csúsztak le az arcán, a szósz az orráról csöpögött a csipkés jabójára, egy főtt répadarab beleragadt a dús frizurájába.
Tátott szájjal ült, levegő után kapkodva, és úgy nézett ki, mint egy bohóc egy balul sikerült jelenet után.
A szeme kitágult a teljes, állati hitetlenségtől.
Egyetlen másodpercnyi csend örökkévalóságnak tűnt.
— Azta — szólalt meg valaki a csendben.
Aztán Viktor, aki a szélén ült, lassan, átéléssel tapsolt.
Egyszer.
Másodszor.
— Bravó! — ordította.
A nappali felrobbant.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
