Befogadtam a hajléktalanná vált mostohaanyámat, aztán eltűnt, és amit hátrahagyott, máig összetör

Hónapokig csendesen éltünk egy fedél alatt. Egyszerű ételeket főzött, azonnal elmosogatott, mindent elpakolt, mintha attól félne, hogy túl sok helyet foglal. Néha rajtakaptam, hogy a polcon lévő régi képeket nézi. Gyerekkori fotók voltak, anyám még élt, én meg önfeledten vigyorogtam. Sandra ilyenkor sem mondott sokat. Ő mindig ilyen volt, sose tolakodott, nem követelt figyelmet.

Aztán egy este későn értem haza a munkából, fáradtan, szétszórtan, és már az első pillanatban éreztem, hogy valami nem stimmel.

Túl nagy volt a csend.

Eltűntek a cipői az előszobából. A vendégszoba ajtaja nyitva állt, az ágy katonásan bevetve, a szekrény üres. Nem volt ott a két bőrönd sem. Ruhák, apróságok, semmi. A konyhapulton nem várt üzenet. Olyan volt, mintha egyszerűen kitörölte volna magát a házból.

Először dühöt éreztem. Aztán értetlenséget. Végül egy üres, szúró fájdalmat, amire nem számítottam. Felhívtam a telefonját, ki volt kapcsolva, később már nem is volt elérhető. Másnap elmentem a buszpályaudvarra, érdeklődtem menhelyeken, hívtam távoli rokonokat is, akiket alig ismertem. Senki nem látta.

Aznap este, miközben egy régi papírt kerestem az íróasztalom fiókjában, az ujjam valami ismeretlenbe akadt.

Egy boríték volt.

Vastag, nehéz, a nevem ráírva Sandra rendezett, jól felismerhető kézírásával. Már attól remegett a kezem, hogy megláttam.

Fotók voltak benne. Rengeteg.

Az én gyerekkorom, apró pillanatokra bontva.

Az első képnél elakadt a levegőm. Nyolcéves voltam, mereven álltam Sandra mellett, még friss volt a fájdalom anyám halála után. A következőn az első iskolai szereplésem látszott. Aztán születésnapok, tanulmányi versenyek, ballagás. Egyetemi diplomaosztó, az arcomon büszkeség.

Csak bámultam, és nem akartam elhinni.