Teltek az évek.
Ádámból figyelmes, jó szívű fiatal lett. Szorgalmasan tanult, ritkán keveredett bajba, és megmaradt benne az a csendes érzékenység, amit az első napon láttam.
Most az egyetem utolsó évében jár.
A múlt héten hazajött látogatóba.
A szokásos ölelést vártam az ajtóban, azt a megszokott, meleg mosolyt. Ehelyett távolságtartó volt. Udvarias, de fagyos. Röviden válaszolt, és kerülte a tekintetem.
Megkérdeztem, mi a baj.
Annyit mondott: „Csak fáradt vagyok.”
Mégsem a kimerültség volt az. Valami más ült benne.
Három nap múlva eltűnt.
Nem hagyott üzenetet. Nem adott magyarázatot.
A hívásaim azonnal hangpostára mentek. Az üzeneteimet látta, mégsem válaszolt. Nem aludtam. Képzeltem balesetet, kórházat, mindent, amit egy szülő képes elképzelni hajnali háromkor.
Aztán napnyugta után végre hazajött.
Az ajtóban állt, mintha idegen lenne.
Reszketett a keze.
A szeme vörös volt.
Szó nélkül a kezembe nyomott egy összehajtott újságot.
Már a név láttán tudtam, kiről van szó, még mielőtt a címet elolvastam volna.
Az anyja gyászjelentése volt.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
