Kíváncsi lettem.
Azzal nyugtattam magam, hogy csak megnézem, nem sérült-e. Kinyitottam.
És akkor valami nagyot zuhant bennem.
A dobozban egy nagy, profi keretben lévő osztálykép volt. Sorokban mosolygó arcok, olyanok, akikről évek óta hallottam történeteket, mégsem találkoztam velük. A fehér kereten pedig aláírások voltak. Tucatnyi, különböző kézírással, vastagon, lendületesen, sietősen.
A hátuljára egy cetli volt ragasztva.
„Hiányoztál!
Mari mesélte, mi történt. Anyának lenni igenis olyan dolog, amire büszke lehetsz. Három embert nevelsz, ez nehezebb bármilyen címnél, ami nekünk van.
Legközelebb gyere el, tartunk neked helyet.”
Elszorult a mellkasom.
Mari.
A gimnáziumi legjobb barátnője. Aki később sebész lett. Akihez én gondolkodás nélkül odaböktem, mint a „valódi siker” példájához.
Ott ültem, és bámultam azt a képet.
Közben eszembe jutott Anna huszonkét évesen, amikor az első babánkat várta, miközben a barátai gyakornokságokra mentek és mesterszakokra készültek. Eszembe jutottak az éjszakák, amikor a hasfájós kicsivel járkált a nappaliban, én pedig aludtam, mert „reggel megbeszélésem van”. Felidéztem a szülinapokat, amiket az utolsó részletig megtervezett. Az uzsonnákat, amiket összerakott. Az orvosi időpontokat, amiket fejben tartott. A pici cipőket, amiket minden este sorba tett az ajtó mellé.
És azt is, milyen könnyen húztam rá minderre egyetlen szót, hogy „csak”.
Anna leért a lépcsőn, majd megállt, amikor meglátott az asztalnál. A keret előttem támaszkodott.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
