„Olyan dalokkal, mint a Jön a kocsi…?”
„Rosszabbakkal, kincsem. Sokkal rosszabbakkal.”
Pár órával később a tengerparton álltunk, mezítláb, a hűvös homokba süppedve. A szél a lábunk körül kavargott, mintha meg akarna áldani minket. Anyám egyik kezében termosz volt, a másikban fényképezőgép, az arca kipirult a sós levegőtől.
„Ez olyan part, ahol a titkok jó helyen vannak” mondta.
Nem kérdeztem, mire gondol. Pontosan tudtam.
Aznap este Tess hozzám bújt a bérelt kis ház tornácán. A feje meleg és nehéz volt a vállamon, bőre még naptej és sós víz illatát hordozta. A telihold fent lógott az égen, mint egy repedt gyöngy, amely fényt szór a hullámokra. A tenger alattunk halkan morajlott, minden hullám belesimult a következőbe, mint egy kimondatlan igazság.
Még közelebb húzódott.
„Eljön majd ide apu és Lizzie anya is?” kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
„Nem, kincsem. Ez most csak a mi helyünk volt.”
Úgy bólintott, mintha erre számított volna.
„Néha hiányoznak” súgta. A hangja remegett egy kicsit. „De azt hiszem, téged szeretlek a legjobban.”
Nem mondtam semmit. Csak megpusziltam a haját. Pár perccel később már aludt, az apró ujjai a csuklóm köré fonódtak, mintha attól félne, hogy eltűnök, ha elenged.
És akkor történt meg.
Megjöttek a könnyeim. Lágyan, óvatosan. Nem voltak hangosak, nem voltak dühösek. Csak szükségesek. Végigfolytak az arcomon, miközben a hullámok egyenletes ritmusban csaptak partra, mintha a tenger is értené a gyászt és a megkönnyebbülést.
Anyám kiült mellénk, egy takarót terített ránk. Nem szólt egy szót sem, csak ott ült velem, és együtt néztük az éjszakát.
Másnap reggel Tess elszántan építette a homokvárát. A kis kezei gondosan nyomták össze a nedves homokot, mintha valódi erődöt emelne. Én egy összecsukható széken ültem, és kávét ittam, ami egyszerre ízlett kicsit vasasnak és vigasztalónak.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
