— Csak olyan üres.
— Nem otthonos.
— Hoztam a függönyeimet, felrakjuk.
— És a falra szőnyeget abba a szobába, mert itt úgy visszhangzik, mint egy hordóban.
Inga a szoba közepére ment.
Nem kiabált.
Nem szólt rá, hogy vegyék le a lábukat az asztalról.
Csak úgy nézett rájuk, mint egy entomológus a bogarakra, akiket mindjárt alkoholba tesz.
— Menj a fenébe a függönyeiddel, — mondta halkan, de tisztán, mintha a fal mintájának beszélne.
— Tessék? — nem értette Tamara Petrovna.
— Kinek szólsz?
— Csak úgy, hangosan gondolkodom.
— Rendezkedjetek be.
— Érezzétek magatokat otthon.
— Pontosan egy estétök van, hogy élvezzétek ezt az érzést.
— Miről beszélsz, drágám? — feszülten kérdezte Szergej.
— Arról, hogy ma búcsúvacsora lesz.
— Rendeltem ételt egy étteremből.
— Egyetek.
Az este szürreális hangulatban telt.
A rokonok mohón ettek, és közben arról beszéltek, hogyan pakolják át a bútorokat, és Vityók hogyan fogja elfoglalni „azt a szobát a nagy tévével”.
Szergej bort ivott, és diadalittasan nézett a feleségére.
Azt hitte, megtörte.
Azt hitte, beletörődött.
— Hé, Inga, — csámcsogott Vityók, — a kocsidat lehet használni?
— Esténként, csajokat furikázni?
— Szerjóga mondta, két autód is van.
— Persze, — mosolygott Inga hidegen, kígyószerűen.
— Vigyetek mindent, amit el bírtok vinni.
— Ne is mondd, — vetett keresztet Tamara Petrovna.
— Mi becsületes emberek vagyunk.
Amikor éjfélt ütött az óra, Inga felállt.
— Ideje aludnom.
— Holnap nehéz napom lesz.
— Költözés.
— Milyen költözés? — dermedt meg Szergej, a pohárral a kezében.
— Az enyém.
— Én költözöm el.
— Ti pedig… itt maradtok.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
