„Többé nem laksz itt.”
A szavak úgy csaptak le Gabrielre, mint a mennydörgés.
Egy pillanatra megdermedt, döbbenten nézett rá.
Aztán kétségbeesetten rázta a fejét, könnyei potyogtak.
„Nem, nem, Amelia, kérlek.”
„Ez az én otthonom is.”
„Ne tedd ezt velem.”
Amelia rövid, keserű nevetést eresztett meg.
„A te otthonod?” — ismételte, a hangja csöpögött az undortól.
„Ez a ház az enyém, Gabriel.”
„Minden benne — az autók, a bútorok, az élet, amit élveztél — mind tőlem és apám cégétől származik.”
Mély levegőt vett, a tekintete megkeményedett.
„És most mindennek vége.”
Gabriel teljesen összeomlott a márványpadlón.
A térde a csempének csapódott, a kezét felé nyújtotta.
„Kérlek, Amelia” — sírt, a hangja megtört.
„Gondolj az emlékeinkre.”
„Gondolj arra a szerelemre, ami egyszer volt.”
„Ne pusztíts el így.”
Amelia enyhén előrehajolt, közelebb lépett, míg a szemük találkozott.
A hangja suttogásra halkult — hideg, fájdalmas suttogásra, ami késként vágott át rajta.
„Gabriel” — mondta lassan — „te akkor pusztítottál el minket, amikor kinyitottad ezt az ajtót egy másik nő előtt.”
„Akkor vetettél véget a szerelmünknek, amikor hagytad, hogy az ágyamban feküdjön.”
A hangja egy pillanatra megrepedt, de az ereje nem ingott meg.
„Ne kérj, hogy gondoljak a szerelemre, amikor te voltál az, aki a saját kezével ölte meg.”
Gabriel ajka reszketett, nyíltan zokogott.
„Amelia, kérlek” — könyörgött újra, gyenge hangon.
„Bármit megteszek.”
„Megváltozom.”
„Az életemre esküszöm — már meg is változtam.”
„Kérlek, ne dobj el így.”
Amelia kihúzta magát, és véglegességgel nézett le rá.
„Holnap reggel” — mondta határozottan — „felmondasz apám cégénél.”
„Minden juttatást, minden kiváltságot, minden pénzt — mindent visszaadsz.”
Gabriel szeme rémülten tágra nyílt.
Az arca kétségbeesett lett.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
