„Hogy hívnak?” — kérdezte közönyösen, miközben a telefonját görgette.
Amelia lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta:
„Amaka a nevem.”
Bella elégedetten elvigyorodott.
„Amaka, jó.”
„Holnap kimosod a ruháimat.”
„De most menj fel az emeletre, és hozd le a telefontöltőmet.”
Amelia mellkasa azonnal összeszorult.
Az emelet — az az ő hálószobája volt, a privát tere, a menedéke.
Lassan felállt, és elkezdett felmenni a lépcsőn.
A lába remegett, amikor felért, és kinyitotta a hálószoba ajtaját.
Amit látott, elgyengítette a térdét.
Bella táskái szanaszét hevertek az ágyon.
A sminkcuccai az öltözőasztalon feküdtek.
Amelia parfümjeit, ékszereit és ruháit félretolták, hogy helyet csináljanak egy másik nő holmijának.
Könnyek szöktek Amelia szemébe, ahogy ott állt, és bámulta az ágyat, amit egykor Gabriellel megosztott.
Emlékek zúdultak rá: a nevetésük, az együtt töltött éjszakák, és a férfi ígéretei.
Összeszorította az ajkát, hogy ne sikítson fel.
Remegő kézzel felkapta a töltőt, majd visszament a földszintre, és csendben Bella mellé tette.
Órák teltek el.
Bella folytatta a sértegetést, Ameliát hol sepregetni küldte, hol italokat szolgáltatott vele, hol letérdepeltette és felmosatta vele a padlót.
Amelia némán engedelmeskedett.
Az arca nyugodt maradt, de a szíve úgy tombolt, mint a tűz.
Minden parancs olyan volt, mint egy kés, amely átvág a lelkén.
Legszívesebben azt ordította volna: „Én vagyok ennek a háznak a felesége, nem a te szobalányod.”
De visszafogta magát.
Emlékeztette magát: a tökéletes pillanat még nem jött el.
Azt akarta, hogy Gabriel mindent a saját szemével lásson.
Ahogy az esti napfény elhalványult a függönyök mögött, Bella elnyúlt a kanapén, és hangosan ásított.
„Áh, milyen édes élet” — mondta büszkén.
„Két szobalány szolgál ki, és a pasim teljesen az enyém.”
„Az a bolond feleség még csak nem is tudja, miről marad le.”
Hangosan nevetett, kortyolt az italából, teljesen mit sem sejtve arról, hogy a mellette térdelő „szobalány” éppen az a feleség, akit gúnyol.
Amelia erősebben szorította a rongyot, amivel a szőnyeget tisztította.
A szeme a néma dühtől égett.
Magában halkan megesküdött:
„Hamarosan, Bella.”
„Hamarosan te és Gabriel szembenéztek velem, és az egész igazság felrobban.”
Este volt.
A nap lassan lement, puha aranyfényt vetve az udvarra.
A nappaliban Bella lustán ült a kanapén, és a telefonját görgette.
Hirtelen meghallotta, hogy egy autó begördül az udvarra.
Az arca azonnal felragyogott.
A szeme úgy csillogott, mint egy gyereké, aki cukorkára vár.
„Megjött!” — visított örömében, és felugrott.
A tükörhöz rohant, megigazította a haját, parfümöt fújt a nyakára, és büszkén mosolygott a tükörképére.
Aztán az ajtóhoz sietett, a sarka hangosan kopogott a csempén.
Pillanatok múlva Gabriel lépett be, fáradtan a napi munkától, a nyakkendője kissé meglazítva, a kezében aktatáskával.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
