Nem gondolkodtam sokat. Nem is tudom, miért. Lehet, hogy megszokásból, lehet, hogy szeretetből, vagy csak azért, mert bennem volt valami, ami nem tudta egyik napról a másikra elengedni. A lakásomba hoztam. Főztem neki egyszerű leveseket, intéztem a kórházi köröket, éjszakánként ott ültem mellette, miközben a gépek halkan pittyegtek.
Csendesebb volt, mint amire emlékeztem. Összetörtebb. Az a régi gőg, ami korábban betöltötte a teret, eltűnt. Maradt egy férfi, aki félt attól, hogy egyedül hal meg. Néha próbált bocsánatot kérni, de a mondatok mindig félúton megálltak. Nem erőltettem. Akkor értettem meg, hogy a szeretetnek nem mindig kell nagy lezárás ahhoz, hogy ott legyen.
Amikor meghalt, kora reggel volt. Halvány, szelíd fény szűrődött be. Fogtam a kezét, és azt suttogtam, nincs egyedül.
A temetésen megláttam őt, a fiatalabb nőt. A tömeg szélén ácsorgott, bizonytalanul, mintha nem lenne helye ott. Amikor mindenki elment, odalépett hozzám egy cipősdobozzal.
„Ezt neked kell megkapnod” mondta remegő hangon.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
