A helyi pletykás asszonyok a kopott lépcsők mellett összegyűlve csontig rágcsálták a falubeliek ügyeit.
Ma a beszéd fő témája Viktor volt — jóvágású férfi, a falu „első legénye”, aki elhagyta a feleségét, Annát.
— Hallottátok?
Vityka elszökött a városba egy fiatalhoz! — suttogta Klaudija, körbenézve.
— A nyomorék Anykát meg itt hagyta.
Azt beszélik, az a Ljubka még csak egy csitri, úgy forgatja, ahogy akarja.
— Szemtelen, — bólogatott rá a szomszédasszony.
— Pedig miatta rokkant le.
Ha nem lenne az a részeges, most is ugyanúgy szaladgálna, mint régen.
Mindenki együttérzően bólogatott.
A falu tragédiájának történetét mindenki kívülről fújta, a legapróbb részletekig.
Három évvel korábban, kegyetlen fagyban, a részeg Viktor úgy döntött, levágja az utat a folyón át, és beszakadt alatta a jég.
Anna gondolkodás nélkül utána vetette magát.
Törékeny, vékony lány volt, mégis ki tudta lökni a férje otromba testét egy vastagabb jégtáblára, de ő maga már nem tudott kimászni.
A sunyi jégtábla ráfordult, maga alá nyomta, és eltörte a gerincét.
Az ő világa attól kezdve a szülői háza négy fala lett.
Anna óriási nehézséggel tudott csak a szobában mozogni, de minden mozdulat olyan kínnal járt, hogy az idő nagy részét az ágyban töltötte, a plafont bámulva.
Gyakran felidézte az utolsó beszélgetésüket.
Viktor összepakolt, az ajtóban állt, és nem merte felemelni a szemét.
— Értsd meg, Any, én fiatal férfi vagyok, — préselte ki végül.
— Nekem rendes élet kell, egészséges nő.
Ez meg mi?
Börtön, nem élet.
Anna hallgatott, és lenyelte a feltörő könnyeket.
— Te meg… intézd el, hogy bekerülj az invalidusok otthonába, — dobta oda cinikusan Viktor.
— Ott majd felügyelnek rád.
A komódra hajított néhány gyűrött bankót, és hátra se nézve kiment.
Az ajtó becsapódott, elvágva őt a múlttól, a reményektől, mindentől, amiben addig élt.
Anna az ágyban feküdt, és üres tekintettel bámult egy pontra.
Az arca felpuffadt a sírástól, a teste pedig nemcsak a régi sérüléstől sajgott, hanem a mindent elnyelő kétségbeeséstől is.
A férje szavai az otthonról lüktettek a fejében, és kiégették az utolsó reményfoszlányt is.
Talán igaza van.
Kinek kell ő ilyen állapotban?
Mindenkinek csak teher.
Az állami otthon gondolata, ahol ugyanolyan elhagyottak és senkinek sem kellenek élik le az életüket, már nem tűnt olyan ijesztőnek.
Egyetlen logikus kiútnak látszott ebből a zsákutcából.
Ekkor hirtelen kopogás rázta meg az ajtót, Anna összerezzent.
Ki lehet az?
A szomszédok ritkán jártak át, nehogy „terhére legyenek”.
A kopogás megismétlődött, még kitartóbban.
Összeszedte az erejét, valahogy lecsúszott az ágyról, és a falakba kapaszkodva odavánszorgott az ajtóig.
A küszöbön egy ismeretlen, nehezen behatárolható férfi állt — vagy hajléktalan, vagy csak rongyos vándor.
Régi, elnyűtt ruhában, kócos hajjal és fáradt, hajszolt tekintettel.
— Jó napot, háziasszony, — rekedt hangon szólalt meg.
— Engedne nálad aludni pár napot?
Csak körülnéznék a faluban, munkát keresnék.
Anna megdermedt, az arcát fürkészte.
Valami a szemében, valami elfojtott fájdalom megremegtette a szívét.
Más a helyében rácsapta volna az ajtót egy csavargóra, de ő — maga sem értette, miért — félreállt, és beengedte.
— Gyere be.
Abban a szobában szabad az ágy, — mondta halkan.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
