— Az autót átírattam.
— Futhatsz az anyádhoz.
— Hátha ő segít.
— Tegnap hol voltál tizenegyig? — Maxim hangja a fürdőből csúszott elő, mint egy fogkrémcsepp az ingre: elvileg semmi, de mégis kellemetlen.
Jelena már felöltözve állt, a kulcsokkal a kezében, a konyha küszöbén megállt, és lassan megfordult.
Háztartási gépek.
— A munkahelyemen.
— Hol máshol.
— Tudod, hogy projektleadásom van.
— Erről beszéltünk.
— Kétszer.
— És te mintha még bólogattál is volna.
— Vagy az csak egy ideges tic volt?
— Jaj, már megint kezdődik… — Maxim a vállán törölközővel lépett ki, elégedett képpel, mintha a családi boldogság reklámfotózására készülne.
— Csak kérdeztem.
— Miért jössz rögtön háborús zászlóval?
— Maxim, te úgy kérdezel, mintha kihallgatnál.
— Ugyanazzal az erővel mondhattad volna azt is: „Ugye nem hazudsz.
Ugye nem randin voltál, hűséges feleségem?”
Kihúzta magát, kifújta a levegőt.
— Talán féltékeny vagy?
— Ugyan kire lennék féltékeny, Lena? — fújt egyet, mintha vicc lenne, de a szeme oldalra rebbent, mint egy iskolásé, akit puskázáson kaptak.
— Te úgyis csupa munka meg határidő vagy.
— Én csak aggódom.
— Hátha történt veled valami.
Na, már megy is — gondolta Jelena.
Először „csak aggódom”, aztán „kellene egy kis pénz”, aztán „írassuk a kocsit anyám nevére, ő nyugdíjas, neki vannak kedvezményei…”
Ránézett a férjére: ápolt, kigyúrt, a száján azzal a vigyorral, ami szerinte még álmában sem tűnt el.
Régen ez az önbizalom vonzotta.
Most már fejfájásig idegesítette.
Mint egy légy, ami minden nap ugyanarra a helyre száll le — a homlokodra.
— Felhívtad az anyádat? — kérdezte, miközben kávét töltött magának.
— Vagy vársz, amíg én utalom át neki a gyógyszerre a pénzt?
Maxim elmosolyodott, mintha már tudná, hogy úgyis elutalja.
— Lena, hát te mondtad, hogy nem sajnálod.
— Ugrál a vérnyomása.
— Te meg azt akarod, hogy infarktust kapjon?
— Jaj, persze.
— Épp most adtam le egymilliós jelentést, de természetesen én viszem a sírba az anyádat.
— Nem te, aki elfelejtetted a születésnapját, amíg hatkor reggel nem írt neked WhatsAppon.
— Miért vagy ilyen maró? — a hangja élesebb lett.
— Vagy sajnálod az ötezer rubelt?
— Maxim, nem az ötezer rubelt sajnálom.
— Magamat sajnálom.
— Az időmet.
— Az energiámat.
— Az erőmet.
— A végtelen kéréseidre, a kifogásaidra és arra az örök játékra, hogy „szegény fiú a jó anya mellett”.
Sértődötten elfordult, demonstratívan a telefonjába temetkezett.
— Értem.
— Neked mindegy.
— Minden, mint mindig.
Mint mindig.
És tényleg, minden, mint mindig.
Ő megsértődött — ő meg hátrált.
Ő kifogást talált — ő elhitte.
Ő húzta az időt — ő meg adott.
Ez az előadás már négy éve ment, és közönségük nem volt.
Csak ők ketten, és minden este taps: vagy ő csapta be az ajtót, vagy ő sóhajtozott hangosan, amikor a számítógéphez vonult.
Jelena az ablaknál állt, a csészét a szájához szorítva.
Odakint tipikus moszkvai június volt — zöld, por- és kiégett aszfaltillatú.
Minden normálisnak tűnt.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
