**1. rész. Az irányítás illúziója**
Egy este a tágas nappaliban, amelyet geometrikus szigorral rendeztek be, nem ígért vihart.
A állólámpák fénye a művészettörténeti könyv lapjaira esett, amelyet Inga a kezében tartott.
Értékelte ezeket a ritka, nyugodt perceket, miután egy nagy logisztikai központot irányított.
A vonatok zaja, a fuvarlevelek, a beszállítókkal vívott viták — mind kint maradtak e lakás küszöbén túl.
De ma a káosz úgy döntött, hogy bejut.
Szergej elnyúlt a bőrfotelben, és a közösségi oldalakat pörgette.
Úgy érezte, ő a helyzet ura.
Fiatal volt, erős, és sikerült „gyűrűt húznia” egy nő ujjára, aki tizenkét évvel idősebb volt nála.
Ezt előnyös üzletnek tartotta: az ő fiatalsága cserébe a nő erőforrásaiért.
Inga tisztában volt ezzel a felállással, de a mai napig megfelelt neki.
Neki a család illúziója kellett, Szergejnek pedig a kényelem.
Letette a telefont, hátradőlt, a karjait a feje mögé tette, és kimondta azt a mondatot, amelynek akadálynak kellett volna lennie, de inkább a végének kezdete lett.
— Az anyám velünk fog lakni.
A bátyám is itt marad, — jelentette ki a férj, és hamarosan megbánta.
— Szűk nekik a kétszobás, nálunk meg itt egy egész repülőtér.
— Vityók munkát keres, kell neki egy rajt a nagyvárosban.
— Anyu meg… hát segít majd a háztartásban.
Inga lassan az ölébe eresztette a könyvet.
Nehéz, drága kötet volt.
Úgy nézett a férjére, mintha egy hibát vizsgálna egy számlán.
Az arcán nem látszott sem meglepetés, sem felháborodás.
Csak hideg számítás.
— Ezt már eldöntötted? — a hangja egyenletes volt, érzelmi hullámzás nélkül.
— Hát persze, — vigyorgott önelégülten Szergej.
— Mit kell ezen megbeszélni?
— Család vagyunk.
— Van hely bőven.
— Holnap jönnek.
— Légy szíves, készítsd elő a vendégszobát, és az irodámat alakítsd át anyám hálójává.
Inga felállt.
Sűrű selyemből készült otthoni ruhát viselt, ami eltakarja az alakot, de kiemeli a státuszt.
A polchoz lépett, felemelt egy nehéz porcelán balerinafigurát, leporolt egy nem létező porszemet, és visszatette.
— Az istenit, — nevetett fel Szergej, és a feszültségét engedelmességnek hitte.
— Ne duzzogj.
— Neked is vidámabb lesz így.
— Vidámabb, — ismételte Inga.
— Igazad van.
— Nagyon vidám lesz.
Nem vitatkozott.
Szergej a hallgatását gyengeségnek vette.
Biztos volt benne, hogy Inga mindent lenyel, csak ne maradjon egyedül negyvennyolc évesen.
Micsoda ostobaság.
Ő csak a homlokzatot látta, a fundamentum sosem érdekelte.
— Mi a fenéért hallgatsz? — kérdezte, mert a tekintetétől enyhe kellemetlenség szorította.
— Azt gondolom, hová tegyük anyád holmiját, — hazudta Inga.
Valójában arra a napra emlékezett, amikor tíz évvel korábban az első férje hasonlót próbált meg, és a „belgorodi rokonságot” a házába hozta.
Akkor naiv volt: sírt, veszekedett, és végül a vagyon fele ráment a válásra, mert nem kötött időben házassági szerződést.
Az a lecke egy háromszobás lakás árát és két év depressziót ért.
Szergej nem tudta, hogy Inga nem az a nő, akit meg lehet törni.
Ő az a nő volt, aki egyszer már elégett, és hamvaiból feltámadt, áthatolhatatlan páncéllal.
— Na, így kell, okos lány, — nyújtózott Szergej.
— Holnap rendelj több kaját.
— A rokonságot illik rendesen fogadni.
— És dobj pénzt a kártyámra, én megyek Vityókért, taxi, meg minden.
— Rendben, — bólintott Inga.
— Mindent elintézek.
**2. rész. A kapzsiság anatómiája**
Másnap Inga szokatlanul korán ment be dolgozni.
Az irodában nem logisztikával foglalkozott.
Behívatta az ügyvédjét és az adminisztratív helyettesét.
— Igor, — fordult a szigorú öltönyös férfihoz, — elindítjuk a „B” tervet az Osztozsenkán lévő objektumra.
— Biztos benne, Inga Valerjevna? — kérdezte az ügyvéd.
— A papírok szerint nincs visszaút.
— Az ügylet ma estére lezárul.
— Teljesen biztos vagyok.
— Holnap kiürítem a helyet.
— Az új tulajdonos azonnal belép a jogaiba.
— A feltételek kemények, ahogy megbeszéltük.
— Nincs halasztás.
Inga ugyanolyan könnyedén írta alá a papírokat, mint a fuvarokhoz tartozó bizonylatokat.
Tudta: a kapzsiságot csak úgy lehet gyógyítani, ha teljesen megvonják tőle az erőforrást.
Szergej mindent akart, azonnal.
Nem értette, hogy puskaporos hordón él, amelynek kanócát ő maga gyújtotta meg.
Amikor hazament, azt a képet találta, amire számított, mégis felfordult a gyomra.
A folyosón kockás utazótáskák tornyosultak, olcsó dohány és sült hagyma szaga terjengett.
A nappaliban, koszos zoknis lábbal az olasz dohányzóasztalon, egy fiatal fiú terpeszkedett — Vityók.
Szendvicset rágcsált, a morzsa a kézzel szőtt szőnyegre hullott.
— Ó, megjött a háziasszony! — ordította egy testes nő, aki a konyhából jött ki.
Tamara Petrovna volt, Szergej anyja.
Zsíros köntös volt rajta, amit ő nyilván otthoni ruhának tartott.
— Na szervusz, Inga.
— Sokáig tartott.
— Éhesek lettünk, kénytelenek voltunk magunk „gazdálkodni”.
— A hűtődben a kisegér is felakasztaná magát, csak fű meg valami penészes sajtok.
Inga szó nélkül levette a kabátját.
— Szervusz, Tamara Petrovna.
— Szia, Vitya.
— Mi van, meg se ölelsz? — vigyorgott Vityók, és nem vette le a lábát az asztalról.
— Szerjóga azt mondta, örülsz majd nekünk.
— Hé, mi a wifi jelszó?
— Elfogyott a netem.
Szergej kijött a hálóból, ragyogott, mint a frissen suvickolt rézgaras.
— Na, mindenki itt van! — jelentette ki.
— Anya, nézd, hogyan él Inga.
— Most már ti is így fogtok élni.
— Hát, palota, — mérte végig Tamara Petrovna a falakat.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
