— Az anyád ott fekszik, nem tartják a lábai, te meg itt… mit csinálsz, Telegramot pörgetsz?
Ljudmila még csak össze sem rezzent.
Az ujjai maguktól nyúltak a csésze felé — langyos volt, majdnem kihűlt, de még mindig adott valamiféle nyugalom-illúziót.
— Teljesen megvakultál, te pimasz?! Anyádat fürdetni meg etetni kell, te meg csak a kávécskádat kortyolgatod! — ordította a férje.
Lassan felemelte a tekintetét.
Maxim a konyha közepén állt — vörös fejjel, kócosan, abban a kabátban, amit ő két nappal ezelőtt kézzel mosott ki, mert elromlott a mosógép.
Megint.
És szerelőt hívni nincs idő, és sajnálják a pénzt is.
— Épp most jöttem ki tőle, — mondta Ljudmila halkan.
— Ágyneműt cseréltem, beadtam a gyógyszereit…
— És meg is etetted? — vágott közbe.
— Meg is etetted?!
— Nem akar enni.
Azt mondja, hányingere van.
— Persze, hogyne! — Maxim felhorkant, a hajába túrt.
— És ajánlottál neki legalább valami normálisat?
— Vagy megint azt a zabkásádat erőltetted bele?
Ljudmila összeszorította a száját.
Zabkását.
Igen, zabkását.
Mert pont azt ajánlotta az orvos.
Mert a gyomorhurutos anyósnak mást nem nagyon lehet.
De ezt elmagyarázni Maximnak olyan volt, mintha sötétben próbálna cérnát fűzni a tűbe.
— Maxim, a te anyád maga kérte, hogy valami könnyű legyen…
— Az én anyám! — az ujjával felé bökött.
— Az én anyám itt haldoklik ebben a lakásban, te meg itt filozofálsz!
— Tudod, mit mondott nekem?
— Azt, hogy egész nap be sem mentél hozzá!
Ljudmila érezte, ahogy valami belül szoros csomóba tekeredik.
Be sem ment.
Persze.
És akkor ki cserélte a pelenkát?
Ki törölgette a felfekvéseket?
Ki könyörgött neki, hogy igyon legalább egy korty vizet?
— Ő… ő elfelejti, — kezdte Ljudmila óvatosan.
— Az orvos mondta, hogy demenciánál…
— De-men-ci-a! — gúnyolta ki Maxim a hangsúlyát.
— Most már orvos is vagy?
— Diagnózisokat osztogatsz?
Megfordult, kivágta a hűtő ajtaját.
Elővett valamit alufóliába csomagolva, megszagolta, fintorgott.
— Ez meg mi a franc?
— Csirkemell.
— A te anyádnak, holnapra.
— Holnapra… — Maxim visszavágta a csomagot.
— Neki ma már nincs holnapja, érted?!
— Nyolcvanhárom éves!
— Bármelyik nap lehet az utolsó!
Ljudmila a kezére nézett.
Piros volt a mosástól, cserepes, sorjás, rövidre tört körmök.
Régen hosszúak voltak, ápoltak, francia manikűrrel.
Az… mikor volt?
Öt éve?
Hét?
— Mindent megteszek, amit tudok, — mondta a konyha ürességének.
— Mindent, amit tudsz? — Maxim felé fordult, és a szemében valami ragadozó, dühös fény villant.
— Te még csak a közelében sem vagy annak, hogy mindent megtegyél, amit tudsz!
— A húgom telefonált.
— Kérdezte, miért nem küldöm anyát profi ápolókhoz.
Na tessék.
Innen fúj a szél.
Szvetlana.
A nővér, aki Moszkvában él, egy háromszobás lakásban, parkra néző kilátással.
Aki félévente egyszer repül ide egy hétvégére, hoz egy doboz bonbont meg pár tubus kézkrémet — „hogy Ljudocska el ne felejtse ápolni magát”.
Aki három éve azt mondta: „Mi nem tudjuk magunkhoz venni anyát, nálunk ott van Artyomka, kell neki a tér a fejlődéshez.”
— Szóval Szveta telefonált, — Ljudmila felemelte a csészét, beleivott a hideg kávéba.
Keserű volt.
Undorító.
— És mit javasolt?
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.