Oldja meg magának.
Megdermedtem, a telefonnal a kezemben.
Anya azt írta, gyógyszert kell venni — ötezer rubel.
Magas a vérnyomása, a nyugdíja meg aprópénz.
— De hát ő az anyám…
— Azt mondtam, elég.
Mi a saját családunkat etetjük, nem idegeneket.
Idegeneket.
Így nevezte azt a nőt, aki megszült.
Két nappal később az ő anyja hívott először abban a hónapban.
— Katjus, ma szabad vagy?
Menj el a plázába, kell nekem egy ruha a barátnőm születésnapjára.
Magamtól nem jutok el, fáj a lábam.
Szó nélkül felvettem az autó kulcsait.
Hét éve mentem hozzá Andráshoz — szép volt, sikeres, céltudatos.
Az anyja, Valentyina Ivanovna, az első perctől értésére adta: én sorsajándékot kaptam, és mostantól megfelelnem kell.
Megfeleltem.
Minden hétvégén segítettem neki a dácsán a veteményesben, miközben András teniszezett.
Orvoshoz vittem, pedig volt saját autója — csak „kellemetlen egyedül”.
Én főztem minden családi ünnepre, mert „neked olyan finoman sikerül, nekem meg már nehéz”.
Az anyósom az utóbbi tíz évben nem dolgozott.
Jó nyugdíja volt, saját lakása, rendben tartott dácsája.
De „pénzzel segíteni” rendszeresen kellett.
Hol kinézett egy bundát, hol egy szanatóriumi utat, hol egy új tévét, mert „ez már teljesen régi, rontja a szemet”.
András soha nem mondta, hogy „elég eltartani anyádat”.
Sőt, mindig azt mondta:
— Egyedül van, szüksége van a támogatásunkra.
És az én anyám?
Ő is egyedül van.
Apa öt éve meghalt, adósságokat hagyott hátra.
Anya hatvanhárom éves koráig ápolónőként dolgozott, hogy mindent visszafizessen.
Most nyugdíjas — tizennégyezer.
Egy bérelt egyszobás a város szélén — tízezer.
Marad négy az ételre, gyógyszerre, rezsire.
Én segítettem.
Csendben, nem dicsekedve.
Öt-hétezer rubelt havonta, amikor tudtam.
Élelmiszert vettem, gyógyszert vittem.
András tudott róla, de hallgatott.
Hallgatott egészen addig, amíg rá nem bukkant egy tízezres utalásomra anyának.
— Ez meg miféle jótékonykodás? — bökött az ujjával a telefon képernyőjére.
— Télre kellett neki…
— Nekünk is kell!
Vagy elfelejtetted a jelzálogot?
A jelzálogot a belvárosi háromszobásra, amit ő választott.
Én szerényebbet javasoltam — elutasította.
Most hetvenezer rubelt fizetünk havonta.
Az ő fizetéséből és az enyémből.
— De a te anyádnak rendszeresen adunk…
— Az AZ ÉN anyám! — emelte fel a hangját.
— A tied meg ne szüljön, ha öregkorára nem tudja eltartani magát!
Mintha pofont kaptam volna.
— Most komolyan beszélsz?
— Teljesen.
Holnaptól semmilyen utalás.
Az én pénzem is, tudod.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
