A feleségem telefonja a konyhaasztalon hevert. A kijelző felvillant, üzenet érkezett. Szinte ösztönösen odanéztem. „Ma várlak. Hiányoztál.”
Kati a zuhany alatt volt. Egy csésze kávéval a kezemben álltam, és a világító képernyőt néztem. Elfordulhattam volna. Úgy is tehettem volna, mintha nem vettem volna észre. Mégis felvettem a telefont, és megnyitottam a beszélgetést.
Tíz percig görgettem. Olvastam. Minden új sorral nem, hogy összetört bennem valami, inkább mintha kitisztult volna a kép. Olyan érzés volt, mintha végre kimondtam volna magamban azt, amit évek óta kerültem.
Megcsalt. Annak a konditeremnek az edzőjével, ahová fél éve jár Zuglóban. Harmincöt éves. Én ötvenhét.
Visszatettem a telefont. Megittam a kávémat. Hallottam, hogy elzárja a vizet. És rájöttem, fogalmam sincs, mit érzek.
Hogyan jutottunk el idáig
Húsz év házasság. Két felnőtt gyerek, akik már külön élnek. Lakás a XIII. kerületben, egy kis nyaraló, közös vállalkozás. Kívülről nézve rendben voltunk.
Az elmúlt három évben viszont nem volt köztünk testi közelség. Egyszer sem.
Eleinte jöttek a magyarázatok: fáradt, fáj a feje, nincs kedve. Később ezek is eltűntek, maradt a csendes elutasítás. Próbáltam beszélni róla. Azt mondta, életkor, hormonok, munkahelyi stressz.
Elfogadtam. Arra gondoltam, ilyen az élet. Öregszünk, változunk. Már rég nem húszévesek vagyunk.
Közben mindketten a saját világunkba húzódtunk. Ő a barátnőihez, jógára, a saját programjaihoz. Én a munkába, könyvekbe, néha horgászni a Tiszára a barátokkal. Beszéltünk a hétköznapokról, a gyerekekről, a nyaraló felújításáról. Magunkról alig.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.