Okszana nem is azonnal értette meg, hogy tényleg Ő az.
Először csak egy alakot vett észre a bejáratnál lévő padon — görnyedt volt, ideges, ingerlékeny, mintha szürke festékkel öntötték volna le.
De amikor az autó, amelyben ült, finoman megállt a ház előtt, az alak hirtelen felpattant, és hadonászni kezdett, mintha szúnyogokat kergetne el.
Kiszállt a kocsiból, megigazította a kabátját, kézbe vett egy hatalmas rózsacsokrot, és csak akkor ismerte fel az arcot.
„Kosztya?”
A hangja hidegebb volt a novemberi szélnél.
A volt férj felállt, és a megvetését leplezni sem próbálva odavetette:
„Kellenek a papírok.
Hol voltál?
Már egy órája várok!”
Okszana lustán ránézett a rózsákra, aztán rá.
„Telefonon megmondtam, hogy nem leszek itthon.
Te döntöttél úgy, hogy itt ülsz a hidegben.”
„Kitől vannak a virágok?”
Kosztya úgy fintorgott, mintha a csokor megsértette volna.
„Semmi közöd hozzá.”
Okszana nyugodtan elsétált mellette, még csak be sem hívta.
A nyugalma még jobban felbosszantotta, és végül nem bírta tovább:
„Akkor is bemegyek.
El kell vinnem a papírokat.”
„Bemehetsz.
De csak a papírokért,” vágta rá.
Felmentek a lakásba.
És ott Kosztya úgy megdermedt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
A lakás ragyogott — dizájner bútorok, új függönyök, puha, meleg fény.
„Mik ezek a paloták?”
A kérdésében szinte fenyegetés volt.
„Honnan van pénzed?”
„Elvitted a papírokat?” kérdezte Okszana nyugodtan.
„Ne térj ki a kérdés elől.
Tudni akarom, ki fizet itt mindent!”
„Ez már nem az én dolgom.
És főleg nem a tiéd.”
Szó szerint kitolta az ajtón.
Kosztya zavartan pislogott, mintha gyomorszájon vágták volna.
Amikor az ajtó becsapódott, ő sziszegve mondta:
„Ugyan kinek kellesz… a te korodban…”
De legbelül megmozdult egy félelem, amit nem mert beismerni:
megint érdekelte őt.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
