A garázs üres volt.
A krumpliért mentem le, amit a gödörben tárolunk.
Kinyitottam a kaput — és ott üresség fogadott.
Olajfolt a betonon és régi gumik a sarokban.
A piros „Mazdám”, amit három éve a prémiumomból vettem, nem volt ott.
Oleg a konyhában ült, teát ivott.
Nyugodtan, ráérősen.
Az asztalon kekszmorzsák és egy lekvárfolt, amit megint kiöntött, és nem törölt fel.
A viaszosvászon ragadt a könyökömhöz — ezt az érzést kívülről fújtam.
— Oleg! Kérdezlek! Hol az autó? Ellopták?!
Lassan letette a bögrét.
Felém fordult.
A szemében egy csepp félelem sem volt.
Csak fáradtság és valami tompa közöny.
— Ne ordíts. A szomszédok meghallják.
Senki nem lopta el.
Eladtam.
Zúgni kezdett a fülem.
Vékonyan, undorítóan, mintha egy szúnyog ciripelne közvetlenül az agyamban.
Fülledt lett a levegő, ki akartam gombolni a galléromat, pedig csak egy otthoni póló volt rajtam.
Az asztalhoz léptem.
A lábaim ólomsúlyúak voltak.
— Eladtad? — kérdeztem vissza suttogva.
— Hogyhogy eladtad? Az az én nevemen van!
— Meghatalmazással.
Hiszen írtál nekem általános meghatalmazást, amikor a műszaki vizsgát intéztem.
Elfelejtetted?
Tényleg.
Egy éve.
Kiküldetésen voltam, és közeledett a biztosítás meg a műszaki határideje.
Írtam egy meghatalmazást, hogy mindent elintézzen.
És nem vontam vissza.
Hülye.
— Miért? — leültem a kisszékre.
Megnyikordult.
— Miért adtad el az autómat?
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
