Amikor Anna megemlítette az érettségi találkozót, alig néztem fel a telefonomról.
A konyhapultnál állt, és a haját lazán feltűzte, ahogy mindig, amikor úgy tesz, mintha nem lenne fontos, pedig nagyon is az. Közben ment a szokásos zűrzavar. Az egyik gyerek nem találta a cipőjét. A másik a matekleckét szidta. A baba pedig a kanalat csapkodta az etetőszék tálcáján.
A mi életünk. Hangos, hétköznapi, tele mindennel.
„Jövő hónapban lesz a tízéves találkozó”, mondta könnyedén. „Gondoltam, elmennék.”
Felnevettem, röviden.
Nem azért, mert vicces volt. Inkább azért, mert feleslegesnek éreztem.
„Miért mennél?” csúszott ki belőlem.
Pislogott egyet. „Hogyhogy miért?”
„Miért mennék el?”, folytattam, és hátradőltem. „Hogy elmondd, egész nap itthon vagy, és orrokat törölgetsz?”
Lassan felém fordult.
„Tessék?”
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
