Anyám elvesztése tizenegy évesen lezárta a gyerekkoromat.
Egyik nap még a parton nevetett velem, másnap már nem volt. A baleset hirtelen jött, és szétszakította a családunkat.
Apám sosem lett régi önmaga. Én felnőttem, tanultam, dolgoztam, mégis maradt bennem egy lyuk, amit semmi sem töltött be.
Mindig magammal vittem az emlékét, a hangját, a mosolyát, mint egy árnyékot, ami mindenhová elkísér.
Aztán, múlt hónapban, történt valami, ami mindent átírt. Párizsban jártam munka miatt, egy csendes utcán sétáltam Montmartre közelében, amikor megpillantottam őt. Egy nő elhaladt mellettem, és megfagytam.
Pont úgy nézett ki, mint anyám. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mozdulat, ahogy a haját a füle mögé simította.
A szívem vadul vert, követtem, és nem tudtam, hogy elhiggyem-e, amit látok, vagy csak reméljek.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
